"Ha Bormester Mihály megkérdezte volna..." A feltételes mód szinte észrevétlenül csúszik át a (képzelt? vágyott? a vágy által generálva azonnal "megtörténő"?) párbeszédbe - az első teljes értékű "függönybeszélgetés" (nevezzük nevén) így bontakozik a szemünk előtt. Megint egy finom utalás arra, miféle "párbeszéd" folyik itt mesélő és ügyvivő között, miféle fejben lejátszott meccset álmodik - időnként rém-álmodik - elénk a szerző;  a "honnan szerzem a mondanivalóm" nagyon sokáig árnyékban hagyott kérdése kap itt újabb gyengéd utalást.

És minden kritikai attitűd egy jól megérdemelt pofont. A kritika lényege, hogy prekonceptív. Csak valamilyen előzetesen felépített viszonyrendszer hálózata mentén értelmes. A "mihez viszonyítok" és a "hogyan viszonyítok" rendszert építő elemei jó néhány formában elképzelhetők, de kritika nem képzelhető nélkülük. A kritikus "igényeket támaszt, és kifogást emel és elégedetlen" - kimondatlan, de természetesnek vett kívülállásban, hiszen csak kívülről értelmes gesztus például bármilyen szövegbirodalmi viszonyrendszerbe helyezni egy leírt szöveget, helyet: "fiókot" keresni neki az irodalomsublótban, számon kérni a fiók címkéjére ragasztott jellemzőket - a hőst, a jelleme fejlődését, a cselekményt, középfordulatot, nagy fordulatot a végén; mindazt, amit a kritika gyönyörű története folyamán mint közös jellemzőt az egy-egy fiókba gyömöszölt művekben konstatált.

De minden, akár helyénvaló, remek kritikai észrevétel alapja ez a feltételezett kívülállás, ami a rálátás alapfeltétele. Csakhogy kívülállás nem létezik - durván szólva ha a mű nem szól rólam, a kritikusról is, azaz ha nem vagyok benne, onnantól számomra nem szól semmiről. Most számtalan ilyen látszatra veszélytelen, látszatra semmiről nem szóló "művet" vehetünk kézbe - számtalan az "én nem vagyok benne részes" illúzióját magán viselő szöveget, amelyek (látszatra) nem szólnak semmiről. Olyan sokat, hogy akár el is hihetjük:  állhatunk kívül. Pedig a pácban mindenki benne van, a kritikus tán a legmélyebben.

(Látszatra nem szólnak semmiről e "művek" - holott perverziókat szülnek meg, növelnek, lakatnak jól az emberben, mondhatni lakatva jól az őr-dögöt, látszat-veszélytelenségük  árnyékvilági jelleg, ártatlanságuk a macskát kínzó gyereké.)

A "származás-kutatás" a kétségtelen szakértői jelenlét ellenére  kútba esni látszik. Flórián két fantazmát is felkínált a levéltári segédfogalmazónak, aki az egyiket elérhetetlennek, a másikat undorítónak találta. Ráadásul Féllábú a maga földhöz ragadt (ügyvédi) logikájával fel is bontja mindkettőt - csak a legnyilvánvalóbbat mondva ki: hogy fantazmák. Kinek van szüksége fantazmákra? Mindenkinek, aki az életét tartalmatlannak érzi. Miért és hogyan lehet egy életet tartalmatlannak érezni? Erre Barnabás Maximus kísérel meg válaszolni, amikor a segédfogalmazó - mint a város legnagyobb tekintélyű gondolkodóját - végül felkeresi.

Érdemes csak erre a tartalmatlanság-érzetre koncentrálni egy pár mondat erejéig, mert egy igen fontos gondolatmenettel gazdagodik a könyv - az alapképlet egy fontos összetevője áll fel a szövegben: első ösztönből mindenki kivételként tekint magára. A világ és én - két külön dolog, én magam kiveszem magam a világból, s mivel kivételes vagyok, elvárom, a kivételes bánásmódot. Nem is értem, miért nem kapom meg - s ez a nemértés rajzol rám egyre több keserűséget. "Értékeljetek az értékemen" kiabál mindeki mindenkivel ebben a társadalomnak címkézett panoptikumban, holott tudhatnánk: ha mindenki kivétel - senki se az; ha mindenki kivétel - értelmét veszti maga a szabály.

Az angyal kiabál: ezt nem szabad! Ez zsákutca: vissza, vissza! Megszületett a veszély a tétnélküliségből - a vöröshajú segédfogalmazó számára mindez tiltott tudás, voltaképp mindannyiunknak az, akik önmagunkat "keressük", azt akarjuk "megvalósítani" ami (akár öröktől fogva) megvan; ahelyett, hogy élnénk az adott életet, felelősséggel vállalva azt, nem kivonva magunk, hanem beleadva mindent. Ha nem tudunk apait-anyait, hiszen például a segédfogalmazó származása kétes, önmagával azonossága homokon áll - hát annyit amennyit. Legyünk fűszerei ennek a mindenki-páclének. Mert abban a pillanatban, amint a segédfogalmazó tudomást szerez arról, hogy magára kivételként tekint (önmagát kivonja), kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik).

De ez az angyal konstatálta veszély egyik rétege csak, a másik Barnabás Maximus „professzorságából" következik, idézek egy másik könyvből, hogy megvilágíthassam. "A természettudományos elméletek sem alkotnak egyetlen zárt homogén rendszert, ahogy a bölcsészeti teóriák sem. De ebből nem az következik – mint ahogy ezt a posztmodern „tudomány" megpróbálta elhitetni –, hogy a természettudományok is csak „szövegelnek", hanem az, hogy a bölcsészeknek sincs megengedve, hogy „csak szövegeljenek". Olvasható a Tudományfilozófia kötetében (köszi, VRZs); bár tényleg nem így következik belőle, azért a sok kütyü, tárgyi világunk gigantikus, ránk ömlő produktumai alatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tényről: a tudomány minden mérése ellenére is mindössze elméleteken (képzelményeken, szép régi szóval) alapuló mítoszrendszer, sokkal inkább arról mesél, mit gondolunk a világról, semmint arról, milyen is. Barnabás Maximus gőgje már a menazsériafelállítás alatt idézőjeleződött (a nagy Ri, ugye, a teljesen elhibázott alapokról megszülető esetlegeredmények leleményes paródiája), látható, a kimondott szavak ellenére hogyan képtelen ő is konstatálni magán - valóban, tettbe helyezve konstatálni - a "kivétel-érzetet".

Csattan a bilincs, formálódik a perspektíva. A levéltári segédfogalmazó sorsot akart magának, meg akarta tudni, kicsoda. Hát most majd megtudja, hát majd kap sorsot - a balekét.

Elvi sík

„Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.”

Először is: ki beszél? Ki az, aki „agent spirituel”-ként (természetfeletti ügynökként) hallgatja és lejegyzi Bormester Mihály végeláthatatlan fecsegését? Persze ez csak a második kérdés, az első igy hangzik: kicsoda Bormester Mihály? És miért van szüksége ilyen közvetítésre?

A kérdésekre  nem kapunk választ, a válasz maga a könyv lesz. Most csak az önvallomások természetéről kapunk bájosan gonosz megjegyzéseket, az önmagunkról való fecsegésről, a fecsegő bolondságáról. Mindenki benne van a pácban?

„Ebben a komédiában, úgy látszik, tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülálló fél, nincs páholy, vagyis a játékban mindenki benne van, és az ember minél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja, és olvasni kezd, ez az ember már olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania…”

Pedig a bolondok sorának itt még nincs vége. Mert mit mondhatnánk arról az igazán klinikai esetről, aki a könyvet olvasván az eszébe jutó, olvamány-gerjesztette egyebeket fecsegi immár tovább? Például egy komolyan vett, igazán formásra csiszolt blogfelületen a világra erőszakolva semmirekellő gondolatait; a megtörtént-elmesélt-leírt-elolvasott lépcsőfokain még továbblépve egyet, mondjuk így: kommentál?  Nála talán valóban nincs bolondabb?

Hogyis ne lenne: aki e kommentárt otthona zugában, a monitora előtt kuporogva elolvassa. S van nála is bolondabb(hatodfokú bolond), aki majd komoly képpel és a legjobb szándékoktól vezetve a kommentárt kommenteli... igen, a pácban mindenki benne van.

Elvi sík