"hic est abyssus" - a mélységes mélység, ahová már nem követ az angyal. És ez érdekes módon nem az anyag. Hanem épp az "imagináció", a teremtő képzelet, amint kisszerű érdekek szolgálatában korrumpálja önmagát. A lélek "nem ment át" a szabadságba, "jaj annak, aki nevet és jaj annak is, aki nem"; a lélek hazudott és most a hazugság zsákmányaként, annak tudomásul vétele által, annak esélyt adva lesz önmaga korrupt volta áldozatává. Tilos a hazugságból igazat csinálni?

"hic est periculum" - a "vöröshajút" letartóztatják, amiért egy bizonyos Licsipancs nevű községben a pástétomsütőt megölte. Mindegy, hogy van-e ilyen község, ilyen foglalkozás, azok, akik a valóságot szabadon kitalálható delíriumként élik (s mivel az eddigi oldalak másról sem szóltak, mint ki-ki élet-formáló hazugságainak feltárásáról, az "akik" helyett írhatnám akár: mindenki), tehát azok, akik számára a "valóság" kérdés, amely kérdés-mivolt szabadon megválaszolható válaszokat (is) jelent, azok számára a gyilkosság "megtörténte" másodlagos jelentőségű. A lényeg a tárgyalás, ahol mindenki kiélheti a maga "valóságát", hogy a korábbi bejegyzések terminológiájánál maradjunk: a maga kivételességét.

Igen színes pillanatai ezek a könyvnek, hiszen szerepel Hoppy, az egész család tevőleges asszisztálásával, fellép Fillér Joachimné, a gyanúsított elmeállapotát Vermerán doktor vizsgálja meg, szerephez jut Auguszta Kornélia (mint nemlétező szállásadónője a segédfogalmazónak), csupa fontos epizodista. Mert a főszereplők persze Kankalin, Féllábú és Flórián, akik e sajátos per-paródiát alapvetően koreografálják.

Sors avagy szabad akarat? Sokféleképpen felbontott-összerakott teológiai-filozófiai dilemma. A "levéltári segédfogalmazó" mindenképpen sorsot szeretett volna magának, azóta, hogy a levéltár igazgatója a "szabad választás" határtalanságával provokálta. Ahogy e viszonyrendszerben áll az összes szereplő. Mintegy a dilemma "alternatíváinak" megvalósulásaként is felfoghatók. Hiszen mi más Kankalinnak Laura, avagy a napló, ha nem a "vállalt sors" paródiája? Miről szól a báró választása - Ameline vagy Bella, A vagy B? Milyen "játék" innen nézve a koldusszólamok gyűjtőjéé? És milyen kerekre tágult játékteret kap a dilemma "élő tükreként" Hoppy Lőrinc? Érdemes mindenkit végig venni...

Érdekes, mivel valójában e viszonyrendszerben a szabadság teljesen mást jelent, mint hinnénk. Az "odakozmásodások" világában ugyanis a szabadságom kimerül abban, hogy lemondok a magam kozmájáról. Ezzel mintegy felbontva a "pszeudo-sorssal" kötött szerződést. Először konstatálom. Aztán lemondok a magam kivételességéről, az íllúzióról, amit élni próbálok, s amit a többiek persze mind az én élet-hazugságomként észlelnek.

Mert nincs "sors-piac", ahol így, a "vöröshajú" módjára szabadon előtörténetet, s azzal "sorsot" - jelzem: itt inkább "odakozmásodást" - választhatunk. Ehelyett megajándékoznak vele azok, akiknek a játékába ez a gesztus belefér. Ők bontanak fel, ajándékoznak meg a mártírium paródiájával. Hiszen amikor a licsipancsi hites hajszakértő lelete is előkerül, e paródia pecsételődik meg: "Most ne tekintse azt, hogy ez az ember bolond. Mert kétségtelenül az. Képzelje el, hogy valaki nekiáll, és önmagát keresi. A világirodalomban ez gyakori eset, válaszolta Barnabás. De nem úgy, felelt a törzsorvos, hogy vonatra ültek és elutaztak. Az igaz. Ha most ezzel a bolonddal bolondságok történnek, nem lehet csodálkozni. Helyes, szólt Barnabás, de gondolja csak el, hogy valaki ilyen helyzetbe pottyanjon.Meggyilkolta a licsipancsi pástétomsütőt, holott mindenki tudja, hogy se pástétomsütő, se Licsipancs nincs és nem is volt. Hihetetlen, mondta erre Toporján, hogy a valóság, amelyben élünk, milyen labilis."

Ne felejtsük el, két valóság-manipulátor kritizál itt egy ügyetlenebb harmadikat. Na, ez a légkör, amihez már nem fér az angyal.

"Ha Bormester Mihály megkérdezte volna..." A feltételes mód szinte észrevétlenül csúszik át a (képzelt? vágyott? a vágy által generálva azonnal "megtörténő"?) párbeszédbe - az első teljes értékű "függönybeszélgetés" (nevezzük nevén) így bontakozik a szemünk előtt. Megint egy finom utalás arra, miféle "párbeszéd" folyik itt mesélő és ügyvivő között, miféle fejben lejátszott meccset álmodik - időnként rém-álmodik - elénk a szerző;  a "honnan szerzem a mondanivalóm" nagyon sokáig árnyékban hagyott kérdése kap itt újabb gyengéd utalást.

És minden kritikai attitűd egy jól megérdemelt pofont. A kritika lényege, hogy prekonceptív. Csak valamilyen előzetesen felépített viszonyrendszer hálózata mentén értelmes. A "mihez viszonyítok" és a "hogyan viszonyítok" rendszert építő elemei jó néhány formában elképzelhetők, de kritika nem képzelhető nélkülük. A kritikus "igényeket támaszt, és kifogást emel és elégedetlen" - kimondatlan, de természetesnek vett kívülállásban, hiszen csak kívülről értelmes gesztus például bármilyen szövegbirodalmi viszonyrendszerbe helyezni egy leírt szöveget, helyet: "fiókot" keresni neki az irodalomsublótban, számon kérni a fiók címkéjére ragasztott jellemzőket - a hőst, a jelleme fejlődését, a cselekményt, középfordulatot, nagy fordulatot a végén; mindazt, amit a kritika gyönyörű története folyamán mint közös jellemzőt az egy-egy fiókba gyömöszölt művekben konstatált.

De minden, akár helyénvaló, remek kritikai észrevétel alapja ez a feltételezett kívülállás, ami a rálátás alapfeltétele. Csakhogy kívülállás nem létezik - durván szólva ha a mű nem szól rólam, a kritikusról is, azaz ha nem vagyok benne, onnantól számomra nem szól semmiről. Most számtalan ilyen látszatra veszélytelen, látszatra semmiről nem szóló "művet" vehetünk kézbe - számtalan az "én nem vagyok benne részes" illúzióját magán viselő szöveget, amelyek (látszatra) nem szólnak semmiről. Olyan sokat, hogy akár el is hihetjük:  állhatunk kívül. Pedig a pácban mindenki benne van, a kritikus tán a legmélyebben.

(Látszatra nem szólnak semmiről e "művek" - holott perverziókat szülnek meg, növelnek, lakatnak jól az emberben, mondhatni lakatva jól az őr-dögöt, látszat-veszélytelenségük  árnyékvilági jelleg, ártatlanságuk a macskát kínzó gyereké.)

A "származás-kutatás" a kétségtelen szakértői jelenlét ellenére  kútba esni látszik. Flórián két fantazmát is felkínált a levéltári segédfogalmazónak, aki az egyiket elérhetetlennek, a másikat undorítónak találta. Ráadásul Féllábú a maga földhöz ragadt (ügyvédi) logikájával fel is bontja mindkettőt - csak a legnyilvánvalóbbat mondva ki: hogy fantazmák. Kinek van szüksége fantazmákra? Mindenkinek, aki az életét tartalmatlannak érzi. Miért és hogyan lehet egy életet tartalmatlannak érezni? Erre Barnabás Maximus kísérel meg válaszolni, amikor a segédfogalmazó - mint a város legnagyobb tekintélyű gondolkodóját - végül felkeresi.

Érdemes csak erre a tartalmatlanság-érzetre koncentrálni egy pár mondat erejéig, mert egy igen fontos gondolatmenettel gazdagodik a könyv - az alapképlet egy fontos összetevője áll fel a szövegben: első ösztönből mindenki kivételként tekint magára. A világ és én - két külön dolog, én magam kiveszem magam a világból, s mivel kivételes vagyok, elvárom, a kivételes bánásmódot. Nem is értem, miért nem kapom meg - s ez a nemértés rajzol rám egyre több keserűséget. "Értékeljetek az értékemen" kiabál mindeki mindenkivel ebben a társadalomnak címkézett panoptikumban, holott tudhatnánk: ha mindenki kivétel - senki se az; ha mindenki kivétel - értelmét veszti maga a szabály.

Az angyal kiabál: ezt nem szabad! Ez zsákutca: vissza, vissza! Megszületett a veszély a tétnélküliségből - a vöröshajú segédfogalmazó számára mindez tiltott tudás, voltaképp mindannyiunknak az, akik önmagunkat "keressük", azt akarjuk "megvalósítani" ami (akár öröktől fogva) megvan; ahelyett, hogy élnénk az adott életet, felelősséggel vállalva azt, nem kivonva magunk, hanem beleadva mindent. Ha nem tudunk apait-anyait, hiszen például a segédfogalmazó származása kétes, önmagával azonossága homokon áll - hát annyit amennyit. Legyünk fűszerei ennek a mindenki-páclének. Mert abban a pillanatban, amint a segédfogalmazó tudomást szerez arról, hogy magára kivételként tekint (önmagát kivonja), kivételes bánásmódban is részesül (ki is vonódik).

De ez az angyal konstatálta veszély egyik rétege csak, a másik Barnabás Maximus „professzorságából" következik, idézek egy másik könyvből, hogy megvilágíthassam. "A természettudományos elméletek sem alkotnak egyetlen zárt homogén rendszert, ahogy a bölcsészeti teóriák sem. De ebből nem az következik – mint ahogy ezt a posztmodern „tudomány" megpróbálta elhitetni –, hogy a természettudományok is csak „szövegelnek", hanem az, hogy a bölcsészeknek sincs megengedve, hogy „csak szövegeljenek". Olvasható a Tudományfilozófia kötetében (köszi, VRZs); bár tényleg nem így következik belőle, azért a sok kütyü, tárgyi világunk gigantikus, ránk ömlő produktumai alatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni a tényről: a tudomány minden mérése ellenére is mindössze elméleteken (képzelményeken, szép régi szóval) alapuló mítoszrendszer, sokkal inkább arról mesél, mit gondolunk a világról, semmint arról, milyen is. Barnabás Maximus gőgje már a menazsériafelállítás alatt idézőjeleződött (a nagy Ri, ugye, a teljesen elhibázott alapokról megszülető esetlegeredmények leleményes paródiája), látható, a kimondott szavak ellenére hogyan képtelen ő is konstatálni magán - valóban, tettbe helyezve konstatálni - a "kivétel-érzetet".

Csattan a bilincs, formálódik a perspektíva. A levéltári segédfogalmazó sorsot akart magának, meg akarta tudni, kicsoda. Hát most majd megtudja, hát majd kap sorsot - a balekét.

Elvi sík

"Az ártatlanságot úgy értettem, hogy jelen állapot szerint, amennyire a regény elemzésében előrehaladtál, úgy tűnik, hogy a monomániák "békés egymás mellett élése" lehetséges, többékevésbé szolíd monomániákat látunk, a szereplők jól tolerálják a másik kozmáját :) Toporján Episztemon süketnémaságát ártalmatlannak minősíti, és példákat hoz, hogy mennyivel nehezebb lenne a helyzet, ha mondjuk ezt vagy azt a rögeszmét szedné fel - esetleg kleptomániássá avanzsálna. Episztemon erre kleptomániás lesz, amit a tolerancia jegyében a többiek még csak a szemére sem vetnek. ("Ne sértsük meg Episztemon urat, hiszen ő nem tolvaj!")" írja Kotász úr a kommentjében. (további részeit megint csak azért nem idézem, mert túlságosan előrerohannak, mintha olvasótársunk még a leves előtt kívánna desszertbe kóstolni:) Elég sokáig meditáltam a válaszon, most úgy vélem, helyesebb, ha - elsősorban terjedelmi okokból - bejegyzést kanyarítok köré. Nézzük akkor mégis kicsit részletesebben ezeket az "odakozmákat", nézzük a menazsériát, a regényidő szereplővilágát.

Először is le kell szögezni, ez itt a fogantatás előtti állapot, a "regényhőshöz" vezető út "legendás múltja" - ez a másik ok, amiért a segédfogalmazónak nincs neve. Nem ő a főszereplő, minden látszat ellenére, hiába csomósodik köré az események szövete. Ez még nem a gyermekkor - sok tekintetben szintén romantikus tévképzet-szerű - "ártatlansága", ez a családi legendárium, olyan, mint az ősök "fotóalbumának lapozgatása" közben a látotthoz, hallotthoz hozzáfantáziált "kvázi-múlt". Mondhatni, ártatlanság-előtti állapot, látni fogjuk majd, mit is gondol a "gyermeki ártatlanság" mítoszáról az író, a maga helyén. Ha mindenképp korszakolni akarom a könyvet - ami a későbbi, "wertheri korszak" függönybeszélgetésben emlegetése által mintegy engedélyes - akkor ez a mítosz kora. Mégpedig a "boldog békeidők" mítoszáé. Kettős csavar, a mítosz diabolikus szörnyei, a titánok és ellentettjeik, a héroszok parodizálódnak itt egyként, a "béke mítoszának" kora ugyanis alapjában hőstelen. Kettős csavar, mivel a hősök tettein a mítoszban "világok fordulnak", a "béke mítoszában" viszont minden tett súlytalan. Kettős csavar, mert ennek ellenére e "békében" mindenki mégis "hősi pózokban" létezik.

Most szándékosan eltekintek attól, hogy mindez Flórián fantazmája. Tekintsünk rá úgy - a már emlegetett fantazma-többlettudás okán - mint ami akár meg is történhetett volna. Tekintsünk el attól, hogy mindez csak legenda-múlt...

Kankalin és felesége, Laura ugyanúgy ebben a békében fuldoklik, mint Barnabás Maximus, Ambrus, a Keszők, vagy Hoppy Lőrinc. De hogy ártatlanok lennének, hogy "békésegymásmellettélő" kozmáik lennének? Nézzük például Auguszta Kornéliát,  aki eklatáns példája lehet, mennyire "ártatlan" mindez. Először is: micsoda királynői név az övé! Megnyílik előttünk kapcsolatainak ok-okozata, ha esetében elsősorban a névből indulunk ki. Az elszarkállt tárgyak az alattvalói adó részei, királynői módon megy be oda, ahova csak akar, és akkor, amikor csak akar (a Báró nagy bánatára). Végeláthatatlan fecsegése azon túl, hogy Hoppy mellett a legfontosabb hírcsatorna, uralkodói előjog. Később látni fogjuk, hogyan testesül meg ez a titkon ápolt "királynő-önkép". Hogyan lesz Auguszta Kornélia úrnő a maga szemétdombján. Azt már most leszögezhetjük, hogy tőle a környezetében mindenki mértéken felül szenved.

Mint ahogy cseppben a tenger: az összes "kozmásodottra" igaz, hogy mértéken felül szenvednek egymástól. Episztemon minden "betegsége" azon a "kozmakörnyezeten" ejtett bosszú (leglátványosabban a kleptománia, de leginkább a társadalomból való "kivonulás", aminek a Chimendex vet véget), amitől mértéken felül szenved. Azonban a hőstelen korban a cselekedet súlytalan - a környezet "megbocsájtó", figyelmes "észresemvevése" sebez a leginkább. Ez nem ártatlan kor - csak egy kevésbé látványos köre annak a pokolnak, ami majd szép lassan kibomlik a könyv olvastán szemünk előtt.

Elvi Sík

Ott hagytuk abba, hogy megérkeztek a „származás-szakértők” Kesző Benjamin úr (aki nem tévesztendő össze…) vendégszerető otthonába.

Mégis kinek lehet szüksége „egyszer s mindenkorra” tisztázni a származását? A levéltári segédfogalmazó ezek szerint „kitett gyerek”. Hallatlanul lejáratott, nevetséges írói fogás, amit a mesélő pontosan érez és éreztet, miközben eszközül használja a (később látni fogjuk) „családi legendárium” megalapozásához – holott e történetformáló gesztus „fogamzásgátláskor előtt ’52-ben” még valódi tartalmakat hordozott, gyakorlati és átvitt értelemben egyaránt. Gyakorlati értelemben a nem kívánt jövevény sorsrabízása bevett, még csak nem is különösebben nehezményezett módszer volt korokon át – amíg a csecsemőgyilkosságot a legtöbb kultúra elítélte, addig a „kitevés” nem szült retorziót. Átvitt értlemben pedig a szükség-helyzet teremtette emésztő sóvárgás nyilatkozhatott meg itt egy látszatra teljesebb, „nemesebb”, a „gyakorlati lehetőségeken” túlmutató származásra, a magán-legenda, a nyíltan hordozott „titok” többlet-légkörét fonva a gyakorlatban legtöbbször nyomorúságos „hétköznapi valóság” köré.

Flórián első története, Mandula Mózes „regényes” hazatérése és újbóli menekülése, a kincsvadászat, a temetői éjfél a színtiszta romantika (és egyben e valőr paródiája) szabályai szerint ilyen „legendás származást” épít. Fontos tudás: a romantika alapvető ismérve, hogy deszakralizált legedát, profán legendát teremt, mellesleg a valóság „elcsalásának” biztos tudatában (a művészet igazabb, mint a valóság! – remek és értelmetlen mondat:) teszi mindezt. Ettől veszélytelen. Ettől tét nélküli.

Mivel nem ismeri származását – tehát a legközkeletűbb támpontja nincs meg az „önazonosításhoz” -, levéltári segédfogalmazónak neveződött el a számunkra. Ez egyfajta mesélői következetesség; de innen érthető meg visszamenőleg az is, miért fertőzhette meg a levéltár új igazgatója „önbizonytalanságának” mérgével a segédfogalmazót. Ismerni ezt a típust, a bemutatkozáskor önmagának tevékenységével, avagy pozíciójával súlyt adó egyén minden esetben azt közli ezzel: léte ezen információk nélkül súlytalan. Ennek fényében egy akár bizonytalan, alig-alapozott „legendás származás” is ajándék-számba megy, még akkor is, ha szükségképpen rögeszme épül belőle.

A Féllábú kiprovokálta ellen-történet, Flórián második identitás-ajándékozó kísérlete sokkal veszélyesebb. Az alapvetés az, hogy Flórián fantaszta. „Kényszerítse Flórián urat, hogy kifogástalan történetet mondjon el” protestál Féllábú a segédfogalmazó kísérletére, hogy megvédje a „Mandula-álláspontot”. Az angyal ERRE mondja azt: tévút! Nem lehet realizmust „hazudni”, nem lehet „igazságot hazudni”.

A Flórián-féle csuszam, az, hogy a „regényjelenbe” helyezi a leváltári segédfogalmazó fogantatás-történetét, egyszerre önleleplező gesztus és többlet-tudás. Önleleplező gesztus, hiszen azonnal idézőjelbe helyezi a „tényekhez való ragaszkodás” kísérletét, nem mellesleg megmutatva annak adott esetben lélekromboló erejét. A realizmus csapdája, hogy a „van” nem „található ki” (a művészet a valóság hű tükre – szintén remek és értelmetlen mondat:). Ráadásul amíg a „romantikus valőr” szinte gyermekien ártatlan, addig a „reális történet” abból a nézőpontból ahol az „angyal” szónak értelme van, szakrilégium. Szentségtörés, mégpedig azért, mert nem lehet „igazat hazudni”. Mert minden esetben elpusztít, destruál az ilyen „tudás”, akkor a leginkább, ha valóban ez az igazság.

A többlet-tudás pedig minden igazi fantaszta átka: a történetek ismétlődnek. Flórián többlet-tudása éppen ez: itt aztán tényleg nem lényegesek a nevek. Az a kíméletlen reakció-katalógus épül itt ki a kitett gyerek kapualjról kapualjra való vándorlása közben, amely kor-függetlenül „van”; a vándorlás „stációi” az elutasítás indokrendszerét szemezik végig, akaratlanul is típusokat – vagy maradjunk a jelenleg elérhető terminológiánál – „odakozmásodásokat” teremtve. Ezért hiszi minden fantaszta azt, hogy a nevek felcserélhetők, hogy a „szereplő” egyén-voltának, önvalójának nincs jelentősége. Holott a „behelyettesíthetőség” sem abszolút. A típus nem azonos az emberrel. Még.

Nem mellesleg tovább tágul Flórián meséje által a tulajdonság-katalógus: a kitett gyerek meséjének kapualjai mögött újabb „odakozmásodások” találhatók nagy számban, lassan elkészül a kötet első „egységének” szereplőkből összeácsolt „környezet-tája”. Mélyebben nem mennék bele, lesz még rá alkalom. Viszont egy későbbi gondolatmenet kedvéért eljátszom itt azzal, ki milyen „titkos legendát” ápol magában, ki minek képzeli magát, miközben a „szenvedélyébe” merül. Kankalin például gondolkodónak, Platonnak képzeli magát, ha naplót ír. Ambrus, a fantaszta híres, körülrajongott regényírónak álmodja magát. Hoppy a körülmények áldozatának. Ágoston atya vallásalapítónak. Molly feleségnek. Auguszta Kornélia Teréz anyának. A báró sikeres embernek. Avagy miket is beszélek: hiszen mindezt Flórián találja ki a „valóság” helyett. Miket beszélek: ezt a mesélő meséli az ügyvivőnek, Flórián köntösébe bújva. Sőt. Én mesélem nektek. A pácban mindenki benne van…

Elvi Sík

„Az egész nekem így marioneszk, az embereket bolháknak nézi, és azt hiszi, mert neki saját magáról olyan kedvezőtlen véleménye van, ez feljogosítja arra, hogy másról is éppen olyan legyen, és ezt neki szabad. Kérdés: lehet-e az embereket mint bolhákat nézni?”

Egy későbbi fügönybeszélgetésből idéztem itt "agent spirituel"-ünk kritikáját Bormester Mihály elbeszélői módszerével kapcsolatban. (nem utolsósorban Fruschkának az írói módszer illusztrációja gyanánt) Valóban, ahogyan megkezdődik az utazás (annyit elárulhatunk: az ismeretlen múltba), színről színre elénk lép valaki abból a kisvárosiságában igazán „egyetemes” menazsériából, „panoptikumból”, amely maga a sorskatalógus. Valójában az „emberi tulajdonságoknak ez a Noé-bárkája” épül a szemünk láttára, az is a mesélő-ügyvivő páros szándéka: tulajdonságkatalógust építeni kiindulópontul. Az olvasói rutin gonosz játéka csak, ha a szereplők mégis „életre kelnek” a befogadó szeme előtt. Hiszen az olvasás rituáléjának egyik legfontosabb mágikus gesztusa: a „rá-ismerés” közvetlen környezetünk létburkának egy-egy szereplőjére (avagy akár önmagunkra). A „szóba rakott” alakok mintegy így teljesednek ki az általunk ismerttel szoros szimbiózisban „szereplővé”. Ettől (is) eltéphetetlenül saját minden olvasás-élmény, hiszen mindenki másra „ismer rá” és másból alkot „szereplő-szimbiótát”. A hamvasi írói módszer egy sajátossága azonnal nyakoncsíphető itt: a szereplők elrajzolt, karikaturisztikus volta - az hogy mintha tényleg egy egy „odakozmásodás” illusztrációi lennének csak - ellene megy ennek a kiteljesítésnek. Az írónak nem célja, hogy „hús-vér” alakok illúzióját keltse, nem szándéka elősegíteni az olvasói „kiegészítősdit”.

Itt van mindjárt Hoppy Lőrinc, a vonatút kellemetlenkedő, levakarhatatlan útitársa. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez esetben írodalmi minta csupaszítása árán teremtődik a típus: Hoppy annyira egy-az-egyben Marmeladov a Bűn és bűnhődés-ből. Persze annak minden emberivé varázsló, ha nem is a szimpátiánk, de legalább a szánalmunk elnyerésére bevetett dosztojevszkiji figura-teremtő attrakciója nélkül, maga az élősködő panasz (burján, csernec, szamotor, béc:), az elesettségben való tetszelgés durva paródiája. A korban (ne feledjük, 1880-as évek) nem volt társadalmilag működő „menekvés” az ilyen elől – elhihetitek, ma se nagyon van, ha az elkeményedő közbeszéd, és egyre féktelenebb normarendszer át is alakította némileg a típust. Hoppy valószínűtlensége, karikatúrisztikusan túlzott figurája esszencia-szerű párlat, egy variáció az „odakozmásodásra”.

Vöröshajú segédfogalmazónk menekül előle – mi mást tehetne – persze cseberből vederbe. Mert Toporján Antal törzsorvos a „Hoppy-éremnek” pusztán másik oldala. Saját szavával élve „odakozmásodott” ő is. A másokat kényszeresen látogató, szokásos vizitjein „csupa illedelem és kompliment”, közhelyhalmozó törzsorvos ugyanúgy „társadalmunk merő külsőségeivel” él vissza, mint Hoppy, csak a másik véglet pozíciójából. Létük párhuzamos: a kétféle kullancsság megvalósulásában annyira másmilyen, a látszatban szöges ellentét, miközben lényegét tekintve gyökeresen „ugyanaz”. Teljesen más (ahogy Kotász Zoli írja kommentjében) látványilag, akusztikailag, viselkedésileg; a rögeszme alapja viszont (durván szólva az érem két oldalát összekötő érem-éle) mindkét esetben az a kimondatlan felismerés, hogy a társadalmi érintkezés formái halottak, s az e felismerés következtében keletkező kapcsolatéhség és pánik. Az egyik út a teljes kitárulkozás pojácai paródiája, a másik a teljes bezárkózás semmitmondásáé – mindkettő kullancs-mód tapad a megszólítandóra, beletörödni képtelenül abba, hogy egyedül maradt. Mindkettő abban az illúzióban létezik, hogy a „közönségnek”, holott valójában mindkettő önmagának játszik. Élet (felelősség- és kockázatválalás, aktív, tevékeny szeretet vagy akár aktív és tevékeny gyűlölség) élése helyett.

Ebben a történetben mindenki valamiféle „illúzióban létezik”. S aki kinézne ebből, csak az őrületen keresztül képes rá. Ahogyan Fillér Joachim teszi: amikor észreveszi, hogy az idő számítása illúzió. A világot nem lehet ép ésszel kibírni, csak teljes őrületben lehet „tudva tudni”, ahogyan Hamvas egy másik könyvében, a Szilveszterben írja: vagy idióta szent valaki, vagy okos korrupt. Fillér őrületének a „háziasított” őrület az alternatívája, az „odakozmásodás” – később találunk majd jobb, teljesebb szót rá.

Toporján odakozmásodás-elmélete attól frappáns, hogy ugyanúgy pusztán konstatál, nem pedig gyógyít, ahogyan a törzsorvos Episztemon betegségét kezeli. A nevek jelentősége hatalmas, Episztemon úr, a tökéletes szimuláns neve minden bizonnyal az episztemológiából, az ismeretelméletből jön – hiszen az ismeretelmélet azzal, hogy a vizsgálat módszertanát alapozná, maga is „szimulál”. Betegségeiről később szólnék, lesz még rá alkalom…

A nevek jelentősége hatalmas? Nézzük a négy Keszőt. Ha valaki ennyiszer figyelmezet, szinte rituális fordulattá emelve a „nem tévesztendő össze…” formulát, az mintha épp azt tudatná, tévesszünk nyugodtan. A nevek egy része beszél, másik része nem. Schnoen doppelangereit teljesen mindegy, hogyan hívják. Ő az, aki „egy létére három”. S e mintát követve a Keszők „a négy aki egy”. Vermerán doktornak beszélő neve van: németül a vermehren annyit tesz: szaporodik. Nevében hordozza tehát a terminus-alkotás beteges kényszerét, a hitet, hogy minden elnevezhető. Még akkor is, ha ez puszta önkény, ha valójában a név jelentőségét tagadja meg - a név attól név, hogy másnak is jelent valamit,legjobb esetben „ugyanazt jelenti”. Vermerán ezzel szemben „új és érthetetlen elméleteket és szakkifejezéseket” gyárt, amit rajta kívül senki sem ért. Legalábbis Barabás Maximus szerint, akinek a neve talán így magyarítható: a legnagyobb vigasztalás. No hiszen! (Később látni fogjuk, mire megyünk vele…)

A történet fonalát ott ejtettem el, ahol az utazás kezdődik. És most ott, ahol – látszólag – megtörténik valamiféle „megérkezés”. Vörös hajú segédfogalmazónk megismerte Hoppyt és Toporjánt, meglopták (talán Episztemon), tudomást szerzett Schnoen sajátosságairól, távoli rokonához, Kesző Benjaminhoz (aki nem tévesztendő össze Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáróval, a koldusszólamok gyűjtőjével, sem Kesző Benedek antikváriussal, sem Kesző Domonkos nyugalmazott fővárosi főszámvevőségi főtanácsossal) költözött, uzsorakölcsönt kért és kapott Fillér Joachim özvegyétől, s most várja Flóriánt és Féllábút, hogy származásának körülményeit egyszer s mindenkorra tisztázzák. Megérkezés a gyermekkorba? Az vagyok, ahonnan jöttem? A leghosszabb út, labirintusi veszély – mondja az angyal.

Elvi sík

Alapos zavarba hozott a blogforma, a sajátos kényszer, hogy a bejegyzéseimnek címet kell adnom. Hiszen a könyv, amiről szólnék, alig-tagolt, a beszéd ritmusa, szünetei tagolják, sehol egy fejezet, csak a gong szólal meg időnként, mint egy többmenetes bokszmeccsen – vagy mint záráskor a kocsmában, vagy mint (tibeti:) kolostorban a „mégis napról napra tagolás” idő-tudomásulvételének elemi kényszereként. Jó sokat ógtam ezen, hogy aztán kikössek ennél a nincs-jobb jellegű, sete-suta megoldásnál.

Doktor Boromeus, a levéltár igazgatója elhalálozik. A frissen kinevezett igazgató magához hívatja a tisztviselőket, köztük a „vörös hajú segédfogalmazót” és bemutatkozáskor meghökkentő kijelentéssel hozza zavarba néven (még) nem nevezett hősünket. Úgymond, ő Ursinus személyesen, a hetedik század „hallatlanul mérges” pápaviszályának vesztese. A vörös hajú segédfogalmazó teljes zavarban forásokat kutat (mintegy túllépni képtelenül újdonsült főnöke hóbortján), de mire kérdéseivel az irodába visszatér, az igazgató már Shakespeare-nek nevezi magát, anekdotázik a darabok születéséről. Szegény hősünk öszvérmakacs, harmadik visszatértekor a kilét kényes kérdésére – minő meglepő - Cortezként nevezi meg magát.

A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik. Felteszi a kérdést: vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? S ha nem tudja, nem kell-e felkerekednie, hogy önmagát megkeresse? S ebben az elindulása előtti, megrendült állapotában látogatja meg az angyal.

Először is: meg nem engedhető könnyítéseket „engedtem meg” magamnak, amikor ilyen mondatokat írtam le: „A vörös hajú segédfogalmazó összezavarodik.” Mint ahogy később elbeszélőnk: Bormester Mihály kifejti, ilyet az író nem tehet, „tessék kérem ábrázolni”. (Persze épp az ábrázolás paródiájaként kapjuk meg számozva a vöröshajú segédfogalmazó egymásutáni „összezavarodás-kori” gondolatait, harmincegy tételben, egészen az angyali üdvözletig) Ugyane gondolatmenet mentén: minden tartalmi összefoglalás kudarcra ítélt, a fentebb megejtett is – azon kényszer gyermekei, hátha követhető lesz általuk a hozzáfűzések tartalma a könyv ismerete nélkül is. Erről ezennel lemondok, mivel úgysem.

Másodszor: érdemes elidőzni Doktor Boromeusnál, és az ő életmegszokási metódusánál. „…abból indult ki, hogy az életet megszokni teljességgel lehetetlen. Amíg az izgalmak sorozata a régebbiekhez képest hasonló, a dramatikus feszültséget aránylag jól bírta…” Az élet: dráma. Minden pillanata fokozhatatlan izgalom, ami csak akkor elviselhető, ha időt adunk magunknak és a ránkrontó dolgoknak, „helyezkedjenek el” a valóságunkban. Doktor Boromeus a meztelen életfélelem maga, neki nem kell „érdekes időket” élni ahoz, hogy reszkessen mindentől – s mindezt vegytisztán, teljesen fantáziamentesen, tehát nem attól rettegve, ami „érheti”, hanem attól, ami pusztán csak „életbe jön”.

Harmadszor: Az új igazgató az érem másik oldala – az unalom teremtette fantaszta, akinek a saját élete izgalomtalansága csupasz váz, amit a fantázia, durvábban szólva a hazugság örökös kényszere-követelése tehet csak elviselhetővé. Persze a Boromeuson „szocializálódott” vöröshajú segédfogalmazó ezt képtelen felismerni (nem zárható ki az sem, hogy tévedek, és az új igazgató valóban Ursinus. Vagy Cortez. Vagy Vitéz László a bábszínházból :).

Negyedszer: Az angyali üdvözlet. Egy későbbi függönybeszélgetésben ezt a zavaros-töredezett-félrehallott katyvaszt a mesélő és az ügyvivő kifejti majd. (néhány szótárazásom is oda szánom inkább) Legyen elég néhány észrevétel addig, néhány apróság. Az angyal a "dilemmába" jön. Amikor nem működik sem az automatizmus, sem a fantazma. Amikor nem látszik a „járható út”, amikor az ember „kizökken”. Az angyal az életút-vesztés pillanataiban fér hozzánk. Amikor az addigi nem folytatható, ha mégis, rutin lesz, vagy vállalt, tudatos hazugság.

Végül egy „városi legenda”. Úgy mesélik, az üdvözlet ilyetén ábrázolása kettős funkciót látott el, egyfelől katyvasz-mivolt, másfelől funkcionális halandzsa, az épp aktuális (és mindenre kíváncsi) hatalmi rezsim kéziratba leselkedő „szemeinek” elriasztására szolgált, meggyőzendő őket a tovább-olvasás értelmetlenségéről.

Elvi Sík