Hosszú szünet után is csak köszöntök - a továbbolvasás ezer akadálya hívható felkavarodó életnek, pálya(vessző)futásnak; karcos magánidőket éltem, de nem adom fel a vágyat, hogy irodalmunk legjózanabb delíriumát továbbra is nyilvánosan olvassam.

Addig azonban csak hadd kívánjak minden kedves idelátogatónak boldog, békés Karácsonyt és olyan új esztendőt, amilyet ki-ki magának szeretne; ezzel a dallal, kedvenc karácsonyi dalommal, talán a legérzékenyebb feldolgozásában, amit valaha hallottam:

Elvi Sík

Van annak bő tíz éve is, hogy a kezembe adták Hamvas Béla Karneválját. Van olyan érzésem, mintha azóta se tettem volna le - azaz "minthaérzetek" egész sorát gerjeszti azóta is a könyv, amely nem mellesleg világmegnemértésem biztos tudatának is sarokköve. Ez nyomorúságos érzés, a legfontosabb "mintha" a könyvvel kapcsolatban: mintha valóban beavatás lakna itt a lapokon, amiből az olvasás közben mégis, újra és újra kívül rekedek, nem avatódok be mégsem, könnyűnek találtatik az a "vagyok", aki olvas.

Aki (ezért is) olvas aztán újra, mintegy elemi kényszernek engedelmeskedve, szinte megvalósítva Bormester Virgil könyvbéli idegesítő ön-seb-vakargatását - ez a "vagyok" ráadásul mindezt tudva tudja is, a viszketegség kórisméit régesrég konstatálva - így válik (válok) valóban az olvasó hamvasi paródiájává. S hogy tovább fokozzam: ide öntöm elétek mindazt, amit érteni vélek mégis - sokadik fokú bolondként. (következő bejegyzésem tárgya lesz...)

Meg persze mindazt, mit e fiókból előbújtakor szenzációt keltő, és az irodalmi kánonban azóta is helyét hiába kereső életmű olvastán veszek észre, annyira-amennyire észre, ennyi van, annyi-amennyi - majd beosztom. Amint tűnik, erős "olvasói jelenléttel", bár szeretném elérni, hogy ez a blog végképp ne rólam, hanem az (újra)olvasás gesztusáról szóljon, a magukat olvastató szövegekről, és Hamvas Béláról.

Elvi sík