Egy dolgot átemelek ide a párommal közös blogunkról, hogy ne azt polemizáljuk szét Kállay-Kotász úrral. Nem mintha ott nem mutatna jól, de inkább ide illik. Akkor is, ha nem véletlenül ott jelentettük meg annak idején...

Hogyan olvassunk Hamvas Bélát

Kedves munkatársammal, Istvánnal ógtunk-mógtunk egy délután Hamvasról, több részletben. Ő alaposan megokolt fenntartásokkal kezeli, bizonyos tekintetben az itt nem látszó érveire válaszul morfondíroznék néhány dologról, mintegy a felvetései határai között; remélem így is élvezhető lesz.

Ha válogatás nélkül, a megírás sorrendjére fittyet hányva olvassuk az esszéit, meghökkenthet, Hamvas Béla mennyire ellentmondó állításokat sulykol szinte szuggeratív hittel, mondatról mondatra görgetve, a maga sajátosan erőszakos stílusában – szinte magamagát győzködve – belénk. Könnyen elfelejtődhet, hogy az „életmű”, egy sokat zaklatott élet műve valóban egy életen át készült, s a fiatalabb, pl. a Magyar Hüperión Hamvasa alapvetései szintjén különbözik a Scientia Sacra, vagy a Karnevál írójának gondolatiságától. A többek között  Kerényi Károlyhoz, a Sziget-körhöz köthető szemlélet képezi az alapját a fiatalabb-kori hamvasi világlátásnak. A kiforrott inkább keresztény-misztikus alapokra helyeződő, pl. Jakob Böhme hatását magán hordó világszemlélet, mégcsak szintézisnek sem tekinthető, annyira mást és máshogyan súlyoz. Szemlélődés helyett részvétel, ismétlődés helyett üdvtörténet, a megvetés közönye helyett részvétteli humor, hogy csak néhány különbséget említsek. Az egyébként tűrhetően alapos és végiggondolt életműsorozat egyik fő hibája szerintem, hogy ez a lényeges különbség nem jelent meg kötetek megjelenési sorrendjében például. Ezt akár magyarázhatnánk üzleti okokkal, de arra végképp nincs bocsánat, hogyan kerülhettek a két különböző alkotói valőr szülte rövidebb írások tematikai okokból többször is egyazon kötetbe.

Nem akarom a szerkesztőket bántani ezzel, hiszen alapvetően az író munkáját végezték – s legalább kellő alázattal. Hiszen a legfontosabb tudnivaló Hamvas Béla hagyatékáról: nem könyveket, hanem kéziratokat tartalmaz. Ez óriási, és igen lényeges különbség! A könyv születésének ugyan a legfontosabb, de csak egyik lépése a kézirat megszületése. Nincs olyan szerző, aki ne szerkesztene, alakítana, írna át a nyomdafesték árnyékában, a megjelenés, kvázi a véglegesülés rémétől hajtva – s nem véletlen, hogy a szerkesztés külön munka, olyan alapvető segítség, amelyet csak a legfanatikusabb szövegmánok utasítanak vissza – de csak azért, mert ilyenkor ők maguk végzik el ezt. Hamvas rengeteg kéziratát nem szerkesztette; miért is tette volna, nem volt reménye a megjelenésre.

Nem azt állítom, hogy ne formálta volna nagy műgonddal minden sorát, de nem ügyelt sem szerkezetre, sem hangsúlyokra, ritkán húzott ki vagy törölt, a publikált esszék kötetbe rendezett sorrendjét nem alkotta meg, nem válogatta őket kötetbe: a véglegesítés gesztusával nem emlékeztette magát a saját írói pária voltára. Tehát – a megjelenések: a Láthatatlan történet, vagy a Forradalom a művészetben, és jó pár esszé kivételével – az életmű hagyatékból előkerült kézirat, amit a szerkesztők munkája ellenére így kell kezelnie az olvasóknak is. Csaknem az egész életműre igaz hát, hogy kötet szintjén íróilag szerkesztetlen – a rövidebb írásokon ez kevésbé észrevehető, és van néhány szövege: A bor filozófiája, a Mágia szútra vagy pl. a Tabula Smaragdina, amelyek kvázi önmagukat szerkesztik kötetté – a borfajok, a tarot nagy arkánuma, vagy Hermész Triszmegisztosz töredéke által.

Nekem először a Scientia Sacra II. kötetének olvastakor tűnt fel, hogy oldalakon át ugyanazt az érvelést olvasom, mintegy hurokszerűen mindig visszatérve egy tézishez, apró módosulásokkal, de lényegi érvi különbségek nélkül. Tudom, hogy ez egyfelől sajátosan hamvasi jellegzetesség, adott esetben szándék (saját fogalmaival szólva) a „horizontális” és „vertikális” gondolkodás helyett egyfajta „tradicionális atmoszféra” megteremtésére, de gyanú kélt bennem, hogy az ismétlődő gondolati hurkok épp annyira szólnak a minél teljesebb megfogalmazás megtalálásának ismétlődő kísérleteiről. Amelyekből (ha ott van is) nem válogatódott ki a gyémántfényű, igazi, a pontosságával szíven ütő megfogalmazás. Ha az író (mint olvastam) valóban „saját meditációs objektumként” tekintett a műveire, miért is látta volna szükségét, hogy kiszűrje az „oda vezető utat” egy-egy teljesre finomított gondolatkörhöz – az a megjelent könyvet terheli csak, a meditációnak szerves része. Így, ilyen értelemben értem a szerkesztetlenséget.

Eddig tart az a pár gondolat, amit meg akartam osztani Istvánnal, meg azokkal, akiket érdekel.

s a kommentek:

• 1.  Kotász Zoltán
  

  Jó a meglátásod, miszerint sokszor szinte magamagát is győzködve sulykolja Hamvas az állításait, és hozzátenném, hogy amikor a Karneválban maszkokat, szerepeket és monomániákat leplez le, akkor önmaga maszkjait (is) tépkedi le, amelyeket például a hüperioni korszakában oly öntetszelegve viselt. A leleplezése, mivel önmagán is celebrálja, ettől olyan pontos és hiteles - és az indulat, ahogy a hüperioni korszakban megnyilatkozik, aztán ahogy az üdvtörténeti korszakban érvel és sulykol (és megint csak, végsősoron: megnyilatkozik), ettől oly zavarbaejtő... Mert hatalmas szemléletbeli változás és önátértékelési ív követhető nyomon lépésről lépésre az életműben (ha megfelelő sorrendben olvassa valaki Hamvast), ám ha az indulati-érzelmi hátteret, annak rögeszme-szagú mivoltát szeretném vizuálisan megjeleníteni, akkor bizony egy gyógyíthatatlan kéjencet látok, aki folyamatosan sebet vakargat magán.



• 2.  Kotász Zoltán
  
  

  Mégvalami, aztán eldugulok... Hamvas esszéit olvasva érzem és látom is a megformáltságot, az "esszézést", de a hangulat, a sodrás, a gondolati hurkok ritmusa és az ellentmondást nem tűrő konklúziók elcsattanása okán mégis olyan benyomásom támad, mintha ráolvasást olvasnék. Hamvas ráolvas a valóságra, és így elmélkedésnek álcázott mágiát űz, ettől olyan hátborzongató, és, szerintem, ettől olyan szerethető. Úgy ír le minden sort, mintha személyesen érdekelt lenne benne(ugye, a seb, amit vakarni kell...), benne lenne, de közben a gondolat hatalma által formálná, tisztítaná és véglegesítené is (üdvtörténeti vektorral, természetesen) az eddig káoszban leledző véres létet.

A megnyilatkozások mágikus ráolvasás-szerű hangja valóban változatlan marad, a szemléletváltozás a sajátságos világhoz állást alapjaiban nem érinti - mondhatnám úgy is, nem érinti a valóság-feltárás invencióját:) Hamvas le is írja a Karneválban (a kibeszélés-kényszer!) a saját lárva-mivolt azon rétegét, amelyet nem sikerült felszabadítania; úgy vélem, pontosan látta a saját rögeszméit, s félek, ez a legtöbb, amíg egy gondolatba szédült ember csak eljuthat.

• 3.  Kállay Kotász Zoltán
  

  Most olvastam a Krízis és Karnevál - Hamvas Béla emlékezete című könyvet, és erősen el kellett gondolkodnom rajta, hogy Hamvas személye, stílusa, életműve (mert ezek a szokottnál jobban egybeszervülnek nála) miért irritál oly sokakat.

  És közbevetőleg, ez az irritáció, mondhatnám, "irritáció maximum", nem lehet, hogy tudatos törekvés volt Béluskánál? És a megirritált közeg, az Intellektuális Finnyák karzata szépen hagyta magát felültetni, avagy behúzni a zsákutcai csőbe?

  Ezzel a gyors felütéssel részben terítve lapjaim leírnám másként is, nyomatékosítva is: egyfajta közeget irritál, meglátásom szerint, Hamvas, ami részben szakmai közeg, legalábbis az önmeghatározása alapján, ahogy szövegszakértői-elemzői beszédmódját alkalmazza - Hamvas valószínűleg jót röhögne ezen -, részben pedig korszellemtől fertőzött általános Finnya, az értékrendekből kizuhant, és ezért a hierarchiáktól irtózó (nem társadalmi, hanem gondolati és erkölcsi hierarchiáktól, sőt, metafizikai hierarchiáktól irtózó, már-már fizikailag émelygő), mondjuk ki egyenest, maga alá trottyantott, semmi-határozottat-inkább-ne-képviseljünk szellemiségtől átpurgált, és ezért lelkesültségre képtelen (ahogy Hamvas mondaná, mámorra képtelen) közeg az, amely irritálódott.

  Tehát mámor. Hamvasból süt a mámor; az írás és gondolkodás mámora, a szellemi kincskeresés mámora, a befogadás és megértés és felismerés mámora - a hierarchia felismerének-felállításának mámora - és persze a korszerűtlenség mámora, a szembelovaglás, az én-vagyok-az-egyszemélyes-üdvhadsereg-ség mámora.

  A mámor után az üdvkeresés a második kulcs - avagy küszöb. Mert ezen még könnyebb elbotlani. Az életet komolyan kéne venni? Na ezt már mégse... Tétre (tétre, helyre, befutóra) felkészületlenek vagyunk. Ha még a megszokott, hiteltelenedett személyek és intézmények és gondolatrendszerek figyelmeztetnek minket rá, napirendre térünk felette, no de egy prófétai hevületű író? Pontosabban: egy Ember?

  És most jön a gubanc, ami részben igazolhatja és megelégedett hátradőlésre késztetheti a Finnyát: az íróság és a nevezetes névtelenség vágyának látványos ellentéte. Hamvas ezt képtelen volt feloldani: a prófétai hevület, az írásbeli prófétálás mámoros szélvihara és a visszahúzódás, ön-absztrahálás igénye, a szerénység csendje ott keveredik, zavarba ejtően, a keze nyomán. Álszentség árnyéka vetül - és a mentség csak az, hogy ezt is megírta. Az Apokalyptikus monológ erről szól, mellébeszélés nélkül.

  Őszintének lenni - ez a legnehezebb. Nem pusztán szándék kérdése, látni is kell hozzá, mélyen belelátni a mélységekbe, önmagunkba. Hányan képesek rá?



• 4.  Kállay Kotász Zoltán
  
  

  Rokonunk botladozása a lakásunk előszobájában mindig jobban izgat bennünket, mint egy idegen nyomoréksága Tripoli repterének tranzitjában - ezt még hozzá kell ragasztanom a fenti fejtegetéshez az irritációról.

  Hiszen egyfelől a megszólítottság érzése - "ez az ember hozzám beszél" - könnyen hatalmába keríthet valakit Hamvas olvasásakor, a filozofálás és a szinte életvezetési tanácsadásig nyújtózó praktikumok emelkedett és néha egyúttal bizalmaskodó tárgyalásának keveredésével, amit tetéz a vehemensen győzködő modor - ez diskurzust feltételezne -, mindezek hatására úgy érezhetjük, ott állunk valahol egy félhomályos bérlakás előszobájában, és Hamvas még háromszor elmondja nekünk egymás után ugyan azt, kicsit más szavakkal minden alkalommal, mert hátha a harmadik verzió lesz az igazi, a ránk szabott, amellyel felkattan nálunk a villany, és nem fogunk okítatlanul kilépni a kuckója ajtaján.

  Diskurzus azonban nincs, csak monológ, az viszont kapitális műveltség-anyag görgetésével, és a hitetlen lélek, amely műveltségbe (az elme egyfajta túlfullasztásába) kapaszkodik, testvérét véli felfedezni Hamvasban - ám nyomorék, botladozó testvérét. Hívő Intellektust, Kijózanodott Menekülőt.

  Ezért olyan irritatív talán Hamvas - mert azokat a problémákat feszegeti, és sokszor hasonló metódussal, amelyekkel a Finnya is szembesül és dolgozik az intellektuális gondolatkörei révén, de Hamvasnál más az alapállás, egész más a végkicsengés. Tévedés tehát a rokonság, no meg nézőpont kérdése a nyomorékság (mindig a másik nyomorék, hozzám képest; lásd Hamvas "odakozmáltság" szakkifejezését).

VAN diskurzus, épp ez a lényeg! A "neked beszélek" attitűdjében ül a szerző mindvégig. A monológ attitűdje a "pusztába kiáltok"... A Finnya - ahogy nevezed - jobbára szintén hordoz egy zavarba ejtő ellentmondást: folyvást úgy kéri számon a "másik" szavai mögött lakó, azokkal egybecsengő élet-hitelt, hogy önmagát e vizsgálat alól kivonja.

Kiváncsi vagyok, folytatódik e...

Erről a kivételességről töprengenék kicsit még, mert egészen jól felfűzhető Barnabás Maximus gondolatmenetére néhány össztársadalmi demencia, például a demokrácia alapszabály-hármasának középső eleme, az egyenlőség "szövegkörnyezete". Maga az egyenlőség mint társadalomépítő igény természetesen nemes követelmény, de van olyan vélekedés, miszerint mára az egyik legbetegítőbb modern rabszolgatartó élettechnikává vált. Kezdjük ezzel a tetszetős, de alapjában hamis gondolatmenettel.

Imádjuk a kivételest, és nemcsak akkor, ha teljesítmény - és ez teljesen normális dolog. De itt a kivételből csinálunk szabályt, mikor kijelentjük, hogy mindenki lehet kivétel, hogy számtalan módon elénk tárt esélyek tág horizontja felé lebegünk mindannyian. Hiszen a kiválasztódás bármilyen elitbe - a kivétellé válás társadalmilag elismert gesztusa - jellegénél fogva nem vonatkozhat mindenkire, és tömegével gyártja a sorsával elégedetlen veszteseket, akik szembesültek vele: nem nyílik számukra tér. A lehetőség ott áll mindenki előtt, csak élni kell vele - kár, hogy nem sikerülhet, neked, nekem nem sikerül élni ezzel a lehetőséggel, veszítünk az életképességi derbin, s ez a veszteség-érzet korrumpál. Nem vagyunk egyenlők - ebben az értelemben nem. Elvették tőlünk a szolga méltóságát azzal a hazug gesztussal, hogy urakká lehetünk. Ez az illúzió keseríti bennünk hiábavaló lázadásokká a rabszolga beletörődését. És elvették a helyet, aminek határait ismerjük. Ebben a lehetőségektől határtalan horizontban elveszik a feladat, amire rendeltettünk, elbizonytalanodik sok "ez lehetek" közt az "ez vagyok" önismereti bizonyossága.

Miért hamis ez a gondolatmenet? Mert valójában tényleg egyikünk se kivétel. Titkon mindannyian sértettek vagyunk: nem kezel értékünkön a többi. Mindaz a nemes, szép és jó, ami áradhatna belőlünk, ha megkapnánk a lehetőséget belénk fulladva mérgez, mint a magamagát folytogató mocsarak bűzvize. Holott éppen hogy nincs bennünk efféle elnyomott nemes, szép, jó. Csak az van bennünk, ami kijön. Miért gondolom így? A legnagyobb megdöbbenéssel vettem észre: a kivétel, aki "egyenlőbb a többinél", szintén sértett. Szintén elégedetlen. Beteg dolog, de minden neki tulajdonított kivételesség ellenére pontosan úgy működik, mint a többi. Monomániás, akárcsak a vesztesek - ha értelemmel nem éri fel a maga sértettségét, hát megéli a csömörben, ha feléri, akkor is a kivételessége elismerés-drogját hajszolja csömörig. Tényleg nincs kivétel - itt mindenki válogatás nélkül kivételként tekint magára. Én is, hát persze. És nem mentség, hogy ezt tanultam, hogy csak ezt.

Nincs meg bennünk, avagy elhomályosult az "ez vagyok"? Szerintem elhomályosítjuk magunkban, pont azért, mert riasztóan kisszerű a lehetőségek tág horizontjához mérve. Kicsit ilyen lehet megérezni az univerzum felfoghatatlan méreteit, és benne a mikroszkópparányi önmagunkat. Egyszerűen nagyobb apparátust épít bennünk e kisszerűségnél önmagunk (és a másik) tudata. Vagy maradjunk az ismert terminológiáknál? Az angyal mindenkinek megjelenik - az őrangyal megszólít. De ugyanígy az őr-dög is megszólít, és az angyal kizökkenés-kori kíméletlen tükréhez képest számtalan mentséget talál. Például azt, hogy be vagyunk csapva, hogy társadalmilag megvezetnek, hogy rabszolgák vagyunk, a szabadság béklyózott illúziójában. És mámorral ajándékoz, ami valójában csömör, mannával, ami valójában méreg, vagy épp aszkézissel, ami valójában a legdurvább kicsapongás.

Milyen jó lenne, ha másra háríthatnám a felelősséget! Az ördög a hibás! Ki kell űzni! (De előtte még elmegyek és elszívok egy cigit.)

Elvi Sík

Van, hogy elmerengek azon, hogyan kopik el a kifejezőkészletünk, bizonyos szóhasználatok, meg kép-használatok, meg tonális elemhasználatok által, amikor valaminek a kiemelése kedvéért szerteszürkítik az asszociációs tartalmak javát, azaz még azt is kódolni akarják a kódokkal, hogy milyen kódokra asszociálhassak kódfejtésileg. A valóságunk elemi részecskevalóságokra esett szét, és sok köze nincs ezeknek az elemeknek egymáshoz.

És a kifejezéskészlet elkoptatása által egyre több elemi valóságunkból lesz klisé, míg végül csak a klisé marad, a valóság teljesen elfogy. Hamvas után szabadon: az utolsó nagy fogyás az első, a "nagy" világháború előtt következett el, amikor minden cselekvés  elvesztette az igazi tartalmát. "Mire a falevelek lehullanak, hazatérünk" - énekelték, hiszen a klisé igazi tartalma nem a felvett szerep, hanem a mögötte lakó, megvalósulni vágyó illúzió. A klisé a hazugsággá formált valóság, és mindegy, jó-e a szándék, a boldogság-klisé is csak felzabálni képes az igazi boldogságot, helyettesíteni nem.

Elvi Sík

"Az ártatlanságot úgy értettem, hogy jelen állapot szerint, amennyire a regény elemzésében előrehaladtál, úgy tűnik, hogy a monomániák "békés egymás mellett élése" lehetséges, többékevésbé szolíd monomániákat látunk, a szereplők jól tolerálják a másik kozmáját :) Toporján Episztemon süketnémaságát ártalmatlannak minősíti, és példákat hoz, hogy mennyivel nehezebb lenne a helyzet, ha mondjuk ezt vagy azt a rögeszmét szedné fel - esetleg kleptomániássá avanzsálna. Episztemon erre kleptomániás lesz, amit a tolerancia jegyében a többiek még csak a szemére sem vetnek. ("Ne sértsük meg Episztemon urat, hiszen ő nem tolvaj!")" írja Kotász úr a kommentjében. (további részeit megint csak azért nem idézem, mert túlságosan előrerohannak, mintha olvasótársunk még a leves előtt kívánna desszertbe kóstolni:) Elég sokáig meditáltam a válaszon, most úgy vélem, helyesebb, ha - elsősorban terjedelmi okokból - bejegyzést kanyarítok köré. Nézzük akkor mégis kicsit részletesebben ezeket az "odakozmákat", nézzük a menazsériát, a regényidő szereplővilágát.

Először is le kell szögezni, ez itt a fogantatás előtti állapot, a "regényhőshöz" vezető út "legendás múltja" - ez a másik ok, amiért a segédfogalmazónak nincs neve. Nem ő a főszereplő, minden látszat ellenére, hiába csomósodik köré az események szövete. Ez még nem a gyermekkor - sok tekintetben szintén romantikus tévképzet-szerű - "ártatlansága", ez a családi legendárium, olyan, mint az ősök "fotóalbumának lapozgatása" közben a látotthoz, hallotthoz hozzáfantáziált "kvázi-múlt". Mondhatni, ártatlanság-előtti állapot, látni fogjuk majd, mit is gondol a "gyermeki ártatlanság" mítoszáról az író, a maga helyén. Ha mindenképp korszakolni akarom a könyvet - ami a későbbi, "wertheri korszak" függönybeszélgetésben emlegetése által mintegy engedélyes - akkor ez a mítosz kora. Mégpedig a "boldog békeidők" mítoszáé. Kettős csavar, a mítosz diabolikus szörnyei, a titánok és ellentettjeik, a héroszok parodizálódnak itt egyként, a "béke mítoszának" kora ugyanis alapjában hőstelen. Kettős csavar, mivel a hősök tettein a mítoszban "világok fordulnak", a "béke mítoszában" viszont minden tett súlytalan. Kettős csavar, mert ennek ellenére e "békében" mindenki mégis "hősi pózokban" létezik.

Most szándékosan eltekintek attól, hogy mindez Flórián fantazmája. Tekintsünk rá úgy - a már emlegetett fantazma-többlettudás okán - mint ami akár meg is történhetett volna. Tekintsünk el attól, hogy mindez csak legenda-múlt...

Kankalin és felesége, Laura ugyanúgy ebben a békében fuldoklik, mint Barnabás Maximus, Ambrus, a Keszők, vagy Hoppy Lőrinc. De hogy ártatlanok lennének, hogy "békésegymásmellettélő" kozmáik lennének? Nézzük például Auguszta Kornéliát,  aki eklatáns példája lehet, mennyire "ártatlan" mindez. Először is: micsoda királynői név az övé! Megnyílik előttünk kapcsolatainak ok-okozata, ha esetében elsősorban a névből indulunk ki. Az elszarkállt tárgyak az alattvalói adó részei, királynői módon megy be oda, ahova csak akar, és akkor, amikor csak akar (a Báró nagy bánatára). Végeláthatatlan fecsegése azon túl, hogy Hoppy mellett a legfontosabb hírcsatorna, uralkodói előjog. Később látni fogjuk, hogyan testesül meg ez a titkon ápolt "királynő-önkép". Hogyan lesz Auguszta Kornélia úrnő a maga szemétdombján. Azt már most leszögezhetjük, hogy tőle a környezetében mindenki mértéken felül szenved.

Mint ahogy cseppben a tenger: az összes "kozmásodottra" igaz, hogy mértéken felül szenvednek egymástól. Episztemon minden "betegsége" azon a "kozmakörnyezeten" ejtett bosszú (leglátványosabban a kleptománia, de leginkább a társadalomból való "kivonulás", aminek a Chimendex vet véget), amitől mértéken felül szenved. Azonban a hőstelen korban a cselekedet súlytalan - a környezet "megbocsájtó", figyelmes "észresemvevése" sebez a leginkább. Ez nem ártatlan kor - csak egy kevésbé látványos köre annak a pokolnak, ami majd szép lassan kibomlik a könyv olvastán szemünk előtt.

Elvi Sík

Többször megnéztem azóta, hogy Rihárdó volt szíves kommentjébe helyezni a linket, és úgy érzem fontosabb annál, mint amennyi hozzáfűzést kapott a kommentekben. Mivel számomra is alapvető megközelítési pontokat tár fel a hamvasi világértelmezés felméréséhez, érdemes lenne beszélgetni róla - kiemelem hát ide Mórocz Zsolt interjúját, remélve, új ösvényekre vezet:

www.youtube.com/watch?v=jNN4LImTVF0

Elvi sík

„Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.”

Először is: ki beszél? Ki az, aki „agent spirituel”-ként (természetfeletti ügynökként) hallgatja és lejegyzi Bormester Mihály végeláthatatlan fecsegését? Persze ez csak a második kérdés, az első igy hangzik: kicsoda Bormester Mihály? És miért van szüksége ilyen közvetítésre?

A kérdésekre  nem kapunk választ, a válasz maga a könyv lesz. Most csak az önvallomások természetéről kapunk bájosan gonosz megjegyzéseket, az önmagunkról való fecsegésről, a fecsegő bolondságáról. Mindenki benne van a pácban?

„Ebben a komédiában, úgy látszik, tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülálló fél, nincs páholy, vagyis a játékban mindenki benne van, és az ember minél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja, és olvasni kezd, ez az ember már olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania…”

Pedig a bolondok sorának itt még nincs vége. Mert mit mondhatnánk arról az igazán klinikai esetről, aki a könyvet olvasván az eszébe jutó, olvamány-gerjesztette egyebeket fecsegi immár tovább? Például egy komolyan vett, igazán formásra csiszolt blogfelületen a világra erőszakolva semmirekellő gondolatait; a megtörtént-elmesélt-leírt-elolvasott lépcsőfokain még továbblépve egyet, mondjuk így: kommentál?  Nála talán valóban nincs bolondabb?

Hogyis ne lenne: aki e kommentárt otthona zugában, a monitora előtt kuporogva elolvassa. S van nála is bolondabb(hatodfokú bolond), aki majd komoly képpel és a legjobb szándékoktól vezetve a kommentárt kommenteli... igen, a pácban mindenki benne van.

Elvi sík